40

A festménykereskedők negyedét nem volt nehéz találni. Néhány párhuzamos, szűk utcában a kis boltok lámpásai megvilágították kincseiket.

Ezio lassan haladt végig rajtuk, inkább figyelve a műtárgyakat bámulókat, mint magukat a festményeket, és nemsokára meg is akadt a szeme egy sunyinak tűnő, rikító öltözetet viselő alakon. Épp kijött az egyik galériából, és elmerülten számolta a pénzérméket egy bőrerszényben. Ezio hozzálépett. A férfi rögtön védekező modort vett fel.

— Mit akarsz? — kérdezte idegesen.

— Eladtál valamit, ugye?

A másik kihúzta magát.

— Van hozzá közöd?

— Egy női portrét?

A férfi Ezio felé sújtott, és már készült volna elszaladni, de Ezio túl gyorsnak bizonyult a számára. Elgáncsolta, mire amaz elterült a földön, a pénzérmék szétszóródtak a kövezeten.

— Szedd össze, és add ide! — utasította Ezio.

— Én nem csináltam semmit! — vicsorogta a másik, de engedelmeskedett. — Semmit sem tudsz rám bizonyítani!

— Nem is kell — vágott vissza Ezio. — Egyszerűen csak addig verlek, amíg beszélni nem kezdesz.

A férfi hangneme siránkozásra váltott.

— Találtam azt a képet! Akarom mondani... kaptam valakitől.

Ezio megütötte.

— Az igazat mondd, ne hazudj a szemembe!

— Isten, segíts! — nyüszítette a másik.

— Jobb dolga is van annál, mint hogy a te imáidra figyeljen!

A férfi közben végzett, és alázatosan átnyújtotta Eziónak a teli erszényt, aki felhúzta a földről, és egy közeli falnak lökte.

— Nem érdekel, hogyan szerezted azt a festményt. Csak azt akarom tudni, hogy hol van!

— Itt adtam el egy kereskedőnek. Alig kétszáz akçét kaptam érte. — Megcsukló hanggal mutatott a bolt felé. — Most miből fogok ennivalót vásárolni?

— Legközelebb valami rendesebb módon légy canaglia!

Ezio elengedte a tolvajt, aki szitkozódva tántorgott végig az utcácskán. Ezio egy ideig utánanézett, majd belépett a galériába.

Gondosan körülnézett az eladásra kínált képek és szobrok között. Nem volt nehéz felfedezni, amit keresett, mivel a galéria tulajdonosa éppen akkor akasztotta ki. A festmény nem volt nagy, de gyönyörű — Sofia portréja háromnegyedes profilból, a feje és a válla látszott rajta. Pár évvel fiatalabb volt a képen, a haja tincsekbe tűzve, gagátkövekkel és gyémántokkal díszített nyakláncot, bronz színű szaténruhájának a bal vállára kötve pedig fekete szalagot viselt. Ezio úgy vélte, a kép akkoriban készülhetett a Sartor család számára, amikor Meister Dürer rövid ideig Velencében tartózkodott.

Ahogy a galéria tulajdonosa észrevette, hogy Ezio csodálja a festményt, odalépett hozzá.

— Eladó, persze, ha elnyerte a tetszésedet. — Kicsit hátralépett, hogy megossza a kincs élményét a reménybeli vevővel. — Szépen megvilágított portré. Roppant életszerűnek hat. Leragyog róla a hölgy szépsége!

— Mennyit kérsz érte?

A kereskedő hímezve-hámozva válaszolt.

— Nehéz árat szabni egy felbecsülhetetlen értéknek, nemdebár? — Hatásszünetet tartott. — De látom, hogy igazi műértővel van dolgom. Legyen mondjuk... ötszáz?

— Te kétszázat adtál érte.

A boltos döbbenten emelte fel a kezét.

— Efendim! Nem képzeled, hogy vissza akarok élni egy ilyen kiváló úriember bizalmával, mint te! Egyébként meg... honnan tudod?

— Az imént váltottam pár szót az eladóval, még öt perce sincs.

A galériatulajdonos felmérte, hogy Ezióval nem lehet packázni.

— Nos, hát valóban. De nekem is vannak költségeim, tudod...

— Épp most akasztottad ki. Láttam.

A kereskedő kétségbeesett arcot vágott.

— Rendben... Hát akkor... négyszáz?

Ezio szúrósan nézett rá.

— Háromszáz? Kétszázötven?

Ezio gondosan a kezébe helyezte az erszényt.

— Kétszáz. Tessék, számold meg.

— Be kell csomagolnom...

— Remélem, nem várod el, hogy ráfizessek.

A műkereskedő morogva leakasztotta a képet, és óvatosan becsomagolta egy szövetlapba, amelyet a pulton álló hengerről húzott le. Majd átadta Eziónak.

— Köszönöm a megtiszteltetést — mondta szárazon.

— Legközelebb ne vegyél át ilyen könnyen egy lopott holmit. Találkozhattál volna olyan vevővel is, aki tudni akarja, honnan származik egy ilyen remek festmény. Szerencsédre én hajlandó vagyok ettől eltekinteni.

— És miért, ha kérdezhetem?

— A modell barátja vagyok.

A megdöbbent galériatulajdonos meghajolva kísérte ki a boltból, amilyen gyorsan csak az udvariasság engedte.

— Részemről volt a megtiszteltetés — vetette oda Ezio búcsúzóul.